„A maszkos hosszan hallgatott, mintha a megfelelő szavakat keresné. Kesztyűs ujjai tétován zongoráztak az asztallapon.

– Lascani úr – mondta végül. – Ön komolytalan. És tudományoskodó.

A professzor a térdére csapott.

– Megint kezdi! Talán megsértettem valamivel?

A fiú ismét megrázta a fejét.

– Csupaszarcú.

– Miért maga szerint mindenkinek maszkot kellene viselnie? – ágált rögtön Lascani úr, de a maszka a halántékához emelte az ujját.

– Itt – a merev tekintetben volt valami bénító. – Ha ön maszkot öltene. Nem lenne venezus. Ha én levetném. Nem lennék semmi.

– Ezt nem biztos, hogy értem… – Lascani úr érezte, hogy megint olyan területekre tévednek, ami az ő gondolkodása számára csak túlságosan elvont. – Hisz maga is ugyanolyan ember, mint én, vagy bárki. Ha teszem azt, maszkot öltenék, ki állapíthatná meg, hogy nem az vagyok, akinek kiadom magam. Hisz éppen ez a maszk lényege. Nem így van?

A venezus egyre nehezebben beszélt. Hallhatóan fáradságos volt a számára.

– A maszk által. Ön más kíván lenni. Mint ami. A maszk által. Vagyunk mi azok. Amik.

A professzor a homlokát ráncolta.

– Bocsásson meg, de ezzel vitatkoznom kell. Önöknek valamilyen hagyomány írja elő a maszkviselést. De nem a maszk teszi magát azzá, aki! Ezek csak kulturális különbségek, olyanok, mint a viselet. Más népeknek is megvannak a maguk tradícióik, külsőségekben megnyilvánuló szokásaik, miért ne tekinthetnénk a maszkra is úgy, mint bármely más ruhadarabra, mellyel elfedjük a testünket? Mind emberek vagyunk, én nem látok lényegi különbséget!

– Nem akarja. Látni. Mert lényegi. Mert nem egyezik. A nézeteivel. Önt sem. Az arca. Határozza meg. Hanem. Ami mögötte van.

Lascani úr fészkelődött.

– Jó, talán igaza van – mondta töprengve. – De nem, még sincs! – felemelte az ujját. – Az embernek nincs abszolút értéke! Látja, megint jól bevitt az erdőbe! Már-már majdnem hittem magának, szégyentelen dekadens! Én úgy vélem, a választásaink eredménye, hogy képesek vagyunk-e értékes életet élni, hogy törekszünk-e erre. A választás minden embernek jogában áll. Ha minden ilyen módon meghatározott, ahogy maga mondja, mi van a szabad akarattal? Én nem vagyok szélsőséges liberalista, jobban kedvelem a hagyományos értékrendet, de ez a fatalizmus véleményem szerint megöli a szabadságot. A magam részéről az egyenlő jogok elvében hiszek! És a változásban, a változtatni akarás képességében! Ezek minden embert egyformán megilletnek, és mindenkinek tiszteletben kellene tartani őket, legyen az maszkos, vagy maszk nélküli! Hogy emberként, egyenlőként tekintünk egymásra: ez különböztet meg minket az állatoktól. Különben mi állná útját az anarchiának? Vagy akár a kegyetlenségnek?

– A kegyetlenségnek. Semmi. Nem állja útját.

A professzor elkomorult.

– Az emberben van erkölcsi korlát – szögezte le. –  Ne mondja, hogy megint etikai vitát kezdeményezek, ha nincs ilyen, az az egyenlő jogok hiányából adódik! Ezért vannak törvények!

A maszkos az asztallapra szegezte a tekintetét és nagyon lassan, minden szóval megküzdve mondta.

– Nem vagyunk. Egyenlők. Soha. Nem is voltunk.

– Nos, ebben nem értünk egyet, de folytassa, kérem.

– Van, ami értékes. És van, ami értéktelen. A hagyomány. Az emlékezet. A tudás. Értékes. És ehhez. Nincs joga. Mindenkinek.

A professzor összehúzott szemmel próbálta követni az eszmefuttatást.

– Nem mindenki méltó rá. A méltatlannak nincs joga. Emlékezni. Nyomorult. Bűnös. Csak a maszkjához. Van joga. Élni. Van joga. Mert az állatoknak is. Joguk van élni. Akinek nincs múltja. Nem tudja. Honnét jött. Nincs jövője. Nem tart. Sehová. Akit nem avatnak be. Saját múltjába. Az jogfosztott. Nyomorult. Bűnös. Nincs eredete. Nincs célja. Mintha. Nem lenne. Lelke. Csupán maszk. És maszk nélkül. Semmi.”

„– Sakk.

Az Ügyvéd az ablak mellett állt, mint egy berendezési tárgy, hátrakulcsolt kezekkel. A porszürke maszk csak a száját hagyta szabadon, szürke volt a hang is, mint mindig, ha a Gróf helyett beszélt.

A táblát nézte. Még egyszer sem nyert. A körmét rágta. Az aranygombos bot úgy vágta arcon az asztal felett, mint egy pöröly. Összekoccantak a sakkbábuk.

A Gróf hátradőlt, intett az Ügyvédnek. Az egy zsebkendővel megtörölgette a bot aranyfejét.

– Senki vagy – ilyen hangon olvasta fel a szerződéseket is. – Forma híján. Nincs múltad. Nincs jövőd. Nincs eredeted. A létezésed: – a Gróf kesztyűs ujjal csettintett, – csak ennyi. A többi: vakmerőség. Hogy élni mersz mégis. Ezért tűrlek meg.

Megállta, hogy újból a szájához emelje a kezét. Csak letörölte a vért. A körmét a kézfejébe vájta. Ez valamit segített.

– Se forma. Se eredet – folytatta az Ügyvéd. – Csak vakmerőség. Kisétáltál volna. Veszedelmes vagy – a Gróf a maszkjához emelte a kezét. – Tudod, hogy mit jelent ez?

Nyelt és önkéntelenül felemelte rá a tekintetét.

– Nem tudod. Miért is tudnád. Azt jelenti, hogy több vagy. Nem személy. Nemzetség. Történelem. Eszme. A fedetlenek sosem fogják felfogni e szavak valódi jelentését. Tőlünk tanulták. De hiába parádéznak az egyenruháikban. Nem fogják tudni – a Gróf szórakozottan felemelt az asztalról egy leütött parasztot. – Tartalom nélkül te még egy csupaszarcúnál is kevesebb vagy. Még egy állatnál is kevesebb – mondta ugyanolyan szürke hangon az Ügyvéd. – A maszknak csak akkor van értelme, ha van mit elrejtened. És elrejteni csak azt érdemes, ami értékes. Az érték: tudás. A titok tudása. És a titok: a hatalom. Hatalom élet és halál felett. Ez a halhatatlanság kulcsa. A hatalom birtoklása. Ez csak akkor jár, ha méltó vagy rá. A maszk a mi létünk értelme. Azt jelenti: a titok birtokában vagyunk. Ha csupán archéj, hogy a tudatlanságod leplezd, akkor nincs jogod maszkot viselni. Akkor jobb, ha elpusztulsz.”